Gyors helyzetjelentés.
Eljött hát ez a nap is. Egészen idáig minden Erasmusos hallgató el volt foglalva a vizsgáival, az angol nyelv borzalmaival meg persze azzal, hogy feldobjuk a tanulós hétköznapokat pár programmal (kivéve engem, mert már november 16-án megszabadultam a vizsgáktól).
Teljesen hozzászoktunk mindenhez, ahhoz, hogy nincs napfény, hogy méregdárga minden, hogy majdnem minden nap havazik, ahhoz, hogy a hóból egy deka sem marad, mert jéggé változik és szerintem még az afrikaiak is egészen jól megtanultak futni a jégen (a norvégokat viszont még mindig nem sikerült utolérnünk).
Nem olyan rég azonban mindenki elkezdte bejelenteni, hogy mikor is fog hazautazni. Egyik ismerősöm (egy skót lány) már november elején hazament váratlan események miatt. Senkinek sem mondta el, hogy mi történt, szóval nem firtattam. Rendezett egy ,,Come and eat all my food" partyt, ahol szerintem esküvőket megszégyenítő kaja mennyiséggel várt minket.
Kicsivel több mint egy hete orosz barátném repült haza. Most egy lakótársam megy haza Franciaországba, ma délután indul a repülője. Aztán egy másik barátom utazik haza 15-én Lengyelországba, másik lakótársam erre egy hétre tér vissza Luxemburgba, japán ismerősöm is alig tartózkodik majd a városban, mivel beutazza majdnem egész Európát, ha már ilyen közel kerültek hozzá ezek az országok és még sorolhatnám a másik három lakótársam, két másik orosz lányt (akik 3 nap múlva távoznak Norvégiából) és még sokan másokat.
Egy hangyányit furcsa érzés nézni, ahogyan elmennek és tudni, hogy én leszek az utolsó, ugyanis maximálisan ki akarom használni az ösztöndíjam azzal, hogy a lehető legtöbb időt töltöm a fjordokban. Szinte egy visszafelé ketyegő órát látok magam előtt, és azt, hogy nekem bizony nem lesz kitől elbúcsúznom, ha csak nem találok egy trollt az erdőben. Nem tudom elképzelni, hogy mit fogok otthon csinálni, meg hogyan fogok újra hozzászokni Magyarországhoz. Egyáltalán nem akarok visszamenni, és nem, nem a hátralévő napokat számolom, hanem a még itt lévő és elutazni készülő embereket.A hátralevő napok számát nem is szeretném tudni, nem akarok hazamenni. De annyi baj legyen, léteznek még ösztöndíjak.
Eljött hát ez a nap is. Egészen idáig minden Erasmusos hallgató el volt foglalva a vizsgáival, az angol nyelv borzalmaival meg persze azzal, hogy feldobjuk a tanulós hétköznapokat pár programmal (kivéve engem, mert már november 16-án megszabadultam a vizsgáktól).
Teljesen hozzászoktunk mindenhez, ahhoz, hogy nincs napfény, hogy méregdárga minden, hogy majdnem minden nap havazik, ahhoz, hogy a hóból egy deka sem marad, mert jéggé változik és szerintem még az afrikaiak is egészen jól megtanultak futni a jégen (a norvégokat viszont még mindig nem sikerült utolérnünk).
Nem olyan rég azonban mindenki elkezdte bejelenteni, hogy mikor is fog hazautazni. Egyik ismerősöm (egy skót lány) már november elején hazament váratlan események miatt. Senkinek sem mondta el, hogy mi történt, szóval nem firtattam. Rendezett egy ,,Come and eat all my food" partyt, ahol szerintem esküvőket megszégyenítő kaja mennyiséggel várt minket.
Kicsivel több mint egy hete orosz barátném repült haza. Most egy lakótársam megy haza Franciaországba, ma délután indul a repülője. Aztán egy másik barátom utazik haza 15-én Lengyelországba, másik lakótársam erre egy hétre tér vissza Luxemburgba, japán ismerősöm is alig tartózkodik majd a városban, mivel beutazza majdnem egész Európát, ha már ilyen közel kerültek hozzá ezek az országok és még sorolhatnám a másik három lakótársam, két másik orosz lányt (akik 3 nap múlva távoznak Norvégiából) és még sokan másokat.
Egy hangyányit furcsa érzés nézni, ahogyan elmennek és tudni, hogy én leszek az utolsó, ugyanis maximálisan ki akarom használni az ösztöndíjam azzal, hogy a lehető legtöbb időt töltöm a fjordokban. Szinte egy visszafelé ketyegő órát látok magam előtt, és azt, hogy nekem bizony nem lesz kitől elbúcsúznom, ha csak nem találok egy trollt az erdőben. Nem tudom elképzelni, hogy mit fogok otthon csinálni, meg hogyan fogok újra hozzászokni Magyarországhoz. Egyáltalán nem akarok visszamenni, és nem, nem a hátralévő napokat számolom, hanem a még itt lévő és elutazni készülő embereket.A hátralevő napok számát nem is szeretném tudni, nem akarok hazamenni. De annyi baj legyen, léteznek még ösztöndíjak.