![Picture](/uploads/4/9/0/2/49021875/4744104_orig.gif)
Ez egy bizony elég régi probléma, amely a tegnapi nap folyamán megoldásra lelt. De fogalmazhatnék úgy is, hogy a norvég munkatempó egyik újabb gyümölcse volt a diákszállónk mesés (= Egyszer volt, hol nem volt) internete. Csoporttársam, akivel kijöttem Norvégiába úgy nyilatkozott, hogy ő meghalna, ha ilyen lassú lenne a nete (csupán azért, mert kétszer kellett frissíteni a youtube-ot, hogy végre lejátszon egy meglehetősen bugyuta norvég számot - nem érdemli meg a zene, illetve dal szavakat).
Amikor még minden szép volt...
Nos, első körben tudni kell, hogy a diákszállásom egy tipikus, vörös, norvég faházikó, amelyben három darab, kétszintes lakás van, amelyekben 6-6 ember él. Mindegyik szinten három.
Az internetet mikor beköltöztem, 2015 augusztus elején, úgy lehetett használni, hogy volt egy jó kis kábel, amit be kellett dugni a gépbe és voila, lehetett kockulni. A hátránya csupán annyi volt, hogy nem mutogathattam körbe a helyet anyunak a skype-on keresztül. Szóval a Maslow-piramis alján található egyik feltétel megvolt. Net. Persze ezt poénnak szántam meg nem is, mert ugye nem létszükséglet, de a mai világban már lassan az. Az interneten kell kurzusokra, vizsgákra jelentkezni, ott kapjuk meg a jegyünk, ott kell befizetni a szállást, ott kapjuk az egyetemi értesítőket stb.
Természetesen semmi sem állandó, így a tökéletes időpocsékolás és hülyeség modern temploma sem.
Az internetet mikor beköltöztem, 2015 augusztus elején, úgy lehetett használni, hogy volt egy jó kis kábel, amit be kellett dugni a gépbe és voila, lehetett kockulni. A hátránya csupán annyi volt, hogy nem mutogathattam körbe a helyet anyunak a skype-on keresztül. Szóval a Maslow-piramis alján található egyik feltétel megvolt. Net. Persze ezt poénnak szántam meg nem is, mert ugye nem létszükséglet, de a mai világban már lassan az. Az interneten kell kurzusokra, vizsgákra jelentkezni, ott kapjuk meg a jegyünk, ott kell befizetni a szállást, ott kapjuk az egyetemi értesítőket stb.
Természetesen semmi sem állandó, így a tökéletes időpocsékolás és hülyeség modern temploma sem.
Az idők változnak...
Mint már említettem, minden mesébe illő volt. Lehetett skypeolni, chatelni az otthoni ismerősökkel, vitázni, hogy mi legyen a honlapunk logója, blogot írni, zenét hallgatni, elpazarolni az időmet, amit akár emberek megismerésére és szórakozásra is fordíthattam volna (természetesen ismertem meg embereket és szórakoztam - itt előre leszögezném, hogy sokszor nem lehet érezni, hogy poénkodni próbálok, de igyekszem fejleszteni magam).
Azonban a konyhánk renoválását követően a diákszállónk fejesei úgy gondolták, hogy az új konyha nem elég, nekünk bizony kell még egy wifis rendszer is. Kivételesen tájékoztattak minket egy e-mailben (október 14-én), hogy a héten elkezdik az ezzel kapcsolatos munkálatokat, és ne lepődjünk meg, hogyha egyszer csak idegenek toppannak be hozzánk, illetve a szobáinkba.
Persze mit eredményez ez egy olyan embernél, mint én? Szobát azonnal katonás rendbevágni, kitakarítani, nehogy azt gondolja már az a betévedő idegen, hogy mekkora egy trehány paraszt vagyok. Ezek után az ember azt feltételezhetné, hogy de igen, az vagyok. Nos, egy tisztaság és rendmániáshoz képest biztosan. Szeretem, ha úgy néz ki a szoba/lakás, mint amelyikben élnek is (egymásra polcozott könyvek, néhány elfelejtett zsepi, post-itek mindenhol, egy gyűrött pokróc a karosszékben stb.), és még így is én vagyok a legpedánsabb a házban.
Ám hiába ügyeltem kényesen arra, hogy minden olyan legyen, mint a magazinokban és hiába keltem hajnalok hajnalán, hogy ne pizsamában, kócosan és csipásan kelljen őket fogadnom. Vagyis... pontosítva: ne azt kelljen látniuk, hogy kicsavarodva, begubózva, nyáladzva fekszem egy plüssrájával és alszom az igazak álmát. Biztos voltam benne, hogy nem ébrednék fel semmilyen kopogásra, hiszen mellettem ágyút lehet sütni.
Azonban a konyhánk renoválását követően a diákszállónk fejesei úgy gondolták, hogy az új konyha nem elég, nekünk bizony kell még egy wifis rendszer is. Kivételesen tájékoztattak minket egy e-mailben (október 14-én), hogy a héten elkezdik az ezzel kapcsolatos munkálatokat, és ne lepődjünk meg, hogyha egyszer csak idegenek toppannak be hozzánk, illetve a szobáinkba.
Persze mit eredményez ez egy olyan embernél, mint én? Szobát azonnal katonás rendbevágni, kitakarítani, nehogy azt gondolja már az a betévedő idegen, hogy mekkora egy trehány paraszt vagyok. Ezek után az ember azt feltételezhetné, hogy de igen, az vagyok. Nos, egy tisztaság és rendmániáshoz képest biztosan. Szeretem, ha úgy néz ki a szoba/lakás, mint amelyikben élnek is (egymásra polcozott könyvek, néhány elfelejtett zsepi, post-itek mindenhol, egy gyűrött pokróc a karosszékben stb.), és még így is én vagyok a legpedánsabb a házban.
Ám hiába ügyeltem kényesen arra, hogy minden olyan legyen, mint a magazinokban és hiába keltem hajnalok hajnalán, hogy ne pizsamában, kócosan és csipásan kelljen őket fogadnom. Vagyis... pontosítva: ne azt kelljen látniuk, hogy kicsavarodva, begubózva, nyáladzva fekszem egy plüssrájával és alszom az igazak álmát. Biztos voltam benne, hogy nem ébrednék fel semmilyen kopogásra, hiszen mellettem ágyút lehet sütni.
Nem jöttek.
Ahogyan nem jöttek a kedves munkások, úgy az internetünk sem volt hajlandó tovább élvezni a társaságunkat. Eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Persze, jó magyar kolisként nem aggályoskodtam emiatt. Ha eltűnik, hát elkezdem keresni, mert aki keres az talál. Ahogyan egyszer a koliban a hűtő tetején. Szerencsére itt nem olyan absztrakt helyen ipiapacsoztam le a bújócskázó netünket, mint a hűtő teteje, összkomfortosabb sikerült találnia, mégpedig az ágyam. Viszont így is gyenge, lassú volt, így is elment kirándulni néha és természetesen volt olyan, hogy percenként kellett újra kapcsolódni. Különösen akkor szerette ezt játszani velem, amikor a beadandókat kellett megírnom, vizsgákra készültem és hatalmas szükségem lett volna egy netes szótárra. A könyvtárban volt egy csak helyben használható angol-magyar vagy magyar-angol szótár, valahonnan az 1980-as évekből, de... a könyveim 2015-es, amcsik írták és... nem hiszem, hogy biztonságpolitikai meg gazdasági szakszavakkal lenne tele a könyvtári példány. Nagyon idegesített, de jobb volt, mint a semmi. Olyan lassan haladtam, hogy azt hittem beleőszülök, mire végzek. De én még mindig szerencsésebb voltam, mint a többiek. Egyik lakótársamnak, Annának, egyáltalán nem volt nete, mondjuk miután megkérdeztem tőle, hogy próbálta-e már máshova pakolni a gépét nem kérdezte többet, hogy van-e már netem. Szóval úgy gondolom ő is talált magának egy falatot valahol.
Semmi sem tart örökké
![Picture](/uploads/4/9/0/2/49021875/1120241_orig.gif)
Már mindenki hozzászokott a fenelassú internetünkhöz, ami sokszor fogta magát és elhúzott melegebb éghajlatra, amikor olyan dolog történt, amire senki sem számított.
A tegnapi nap folyamán két alak betoppant hívatlanul a házunkba. Ehhez már réges-régen hozzászoktunk, mivel nem szoktak sem kopogni, sem előre szólni. Nem igazán néztünk feléjük, ők sem szóltak hozzánk, aztán miután elmentek hirtelen visszatért a tékozló netünk, ami mindenhol működőképes és gyors volt.
A mai napon ez a vicces párbeszéd játszódott le lakótársam és köztem, csak hogy érzékeltessem a komikumot:
Francoise: Tegnap írtam Anne-nak facebookon, hogy két férfi van a szobájában. Ugye, nem volt itthon.
Én: Mit reagált?
Francoise: Azt, hogy mégis mit csinálnak? - hülye kérdés, hülye válasz, de legalább jót nevettünk.
Én: - Azért legalább egyszer üzenhetnének, hogy jönnek...
Francoise mosolyogva: Írtak...
Na, erre elkezdtem furcsán nézni, mivel én aztán nem kaptam róla semmilyen e-mailt. Pár másodperc múlva leesett a tantusz és már bőszen mosolyogtam vele együtt:
Én: Igen, októberben.
A tegnapi nap folyamán két alak betoppant hívatlanul a házunkba. Ehhez már réges-régen hozzászoktunk, mivel nem szoktak sem kopogni, sem előre szólni. Nem igazán néztünk feléjük, ők sem szóltak hozzánk, aztán miután elmentek hirtelen visszatért a tékozló netünk, ami mindenhol működőképes és gyors volt.
A mai napon ez a vicces párbeszéd játszódott le lakótársam és köztem, csak hogy érzékeltessem a komikumot:
Francoise: Tegnap írtam Anne-nak facebookon, hogy két férfi van a szobájában. Ugye, nem volt itthon.
Én: Mit reagált?
Francoise: Azt, hogy mégis mit csinálnak? - hülye kérdés, hülye válasz, de legalább jót nevettünk.
Én: - Azért legalább egyszer üzenhetnének, hogy jönnek...
Francoise mosolyogva: Írtak...
Na, erre elkezdtem furcsán nézni, mivel én aztán nem kaptam róla semmilyen e-mailt. Pár másodperc múlva leesett a tantusz és már bőszen mosolyogtam vele együtt:
Én: Igen, októberben.